Live Hangulatkeltő

Willkommen, Prinzakerland!

Vadregényes, selymes tapintású puszták, pulikutyák, öreg néni a lócán, hetente érkező ABC-s kocsi. Minusz száz év a civilizációban. Olaf bőrét égeti a nap, a szandálzoknijában rohad a lába, minimális hűst ad a kezében szorongatott Traubiszóda.

– Megérkeztünk! – ordítja el magát János bácsi, tört németséggel. – Hercegpusztán leszünk pár napot, tudják, világvégi kis ékszerdoboz, elvtársak. Olcsó a sör, bár Önöknek minden olcsóbb. A Duna part itt igazán csodás. Az emberek vendégszeretőek. Nem egy Balatonalmádi, de jobb is annál. Willkommen, meg minden!

Olaf érdeklődően néz ki az ablakon, miközben apukája pakolja ki a busz csomagtartóból a sátrat. Sosem látott még ilyen tájat.

Ahogy kipakolnak, s beérnek a tábor területére, néhány vendéget megpillant. Érdekesek ezek a magyarok, gondolja. Kicsit magasabbak, sudárabbak, szemük egészen mandulavágású. Bőrük kicsit olivás. Illata nincs, amit sütögetnek. Olaf sosem volt az a közvetlen tipus, és ha már a szülei nem látják, bátorkodik nem köszönni. Pamacs arcú, görnyedt úr jelenik meg a társaság előtt, kicsit oroszul beszél, úgy próbálja terelgetni az embereket. Lapot szorongat a kezében, azon időpontok. Olaf nyilván egy mukkot nem ért a lapról, biztos ezen a fura magyar nyelven lehet.

A tűz körül ücsörgők fel sem kapják a fejüket a pamacs arcú úrra, de a pamacs arcú úrnak se rebben a szeme, ahogy rájuk néz. Orosznak tűnő nyelven heherésznek, ahogy fordítanak egyet a nyárson. Olafnak összeszűkül a szeme, ahogy meglátja az olivaszínű vendég szájából kilógó kígyónyelvet. Mintha megéreznék a tekintetet a hátukba, az olivaszínűek rámerednek Olafra, s kikerekedett szemekkel merednek rá. Szemükben félelemmel vegyes agresszió csillan. Olafról a családjára pillantanak, s mint teszt jelleggel integetnek feléjük.

Semmi reakció. Ez magát Olafot is meglepi.

– Apa?…

– Ja? Olaf a tűz felé mutat.

– Ja?…

Az olivaszínűek felállnak, szedik a sátorfájukat. Olaf ekkor jön rá, hogy az apja nem látja őket, és ez megrémiszti.

– Semmi, csak…

– Csak?

– Arra gondoltam, – remeg a hangja – hogy mi is süthetnénk este.

– Guten idee!

Olaf a zsebébe túr, s gyorsan kikapja onnan a kis dobozát, tele narancssárga pirulákkal. Víz nélkül nyeli le a szorongáscsökkentőt. Ez a fajta nincs hatással a kemoterápiás gyógyszereire, szerencsére. Szóval a hallucinációi vele jöttek Magyarország végéig is.

**

A játék kezdőpontja, hogy Prinzakerland (Hercegszántó) világvégi településre, a Duna-Ipoly nemzeti parkban barangoló, NDS-k túristacsoport érkezik (vannak egyetemi ifisek, nyugdíjascsoport, önálló családok, akik Magyarországon nyaralnak, stb). A rendkívül unalmas település hátába, pár kilóméterre a határtól található egy tábor, ahova a busz leteszi az embereket, s egy pár napra ott is hagyja őket. Láthatóan semmi különös nem történne itt: az emberek élvezik az olcsó sört, a Duna közelségét, a közeli nemzeti parkot, a tábor nyújtotta programokat, mikor váratlan események hallhatók a rádióban: A jugoszláv határ mellől érkezik a hír, hogy rejtélyes banditacsoport dúlja fel a falvakat, s elvileg közelítenek a magyar határhoz.

**

A Vaesen világában természetesen, az arra fogékony emberek rögtön gondolhatják, hogy valami egészen másról is szó lehet. Mi van, ha vaesen fenyegetettség nem csak északon van? És mintha hallottak volna olyanról is, hogy a délszláv cigányok különösen fogékonyak a misztériumokra…Rögtön megmozdul bennük valami. A mások számára nem látható veszély mindenkire fenyegető lehet? Persze, egyedüli látóként, vajon kiben lelhetnek szövetségesre, főleg egy üdülőtáborban? És mégis hogy fognak átjutni a jugoszláv határon, hogy szembenézzenek a vaesennel?…